naga szan blogja / naga blog

Mindennek az alja, hogy a szorgalmi időszak szerinti időszámítás alapján adok címet a bejegyzésnek. Szégyen és gyalázat, de ez van. Valójában ez annak köszönhető, hogy minden mondanivaló nélkül álltam neki bejegyzést írni. De valahogy úgy érzem itt az idő. Késő van, fáradt vagyok, tanulnom kéne, tehát minden az ellen szól, hogy a számítógép előtt üljek, de mégis. Ilyenkor szoktam a leghasznosabb tevékenységeimet folytatni kezdve az iwiw adatlapom frissítésével, ami elképesztően fontos része a társadalommal folytatott kommunikációnak és ezt folytatva most bejegyzek. Ez mondat kicsit modoros lett, de kellő iróniával ellensúlyozok. A modorosságról részletesebben itt: modoros.blog.hu. Engem is rádöbbentett, hogy eddig modoros voltam, de ez nem akadályoz meg abban, hogy eztán is az legyek és ezzel együtt jókat röhögjek a modoros blogon.

Szóval tanulni kéne. Ez persze nem nagy újság (life long learning vagy mif). De annyi jobb ötletem van :P Semmi konkrét, de például rendet rakhatnék a szobámban.  Ez nagyban megkönnyítené a dolgaim után folytatott hajszát. De mindegy. Rájöttem, hogy az energiaminimum a természet legáltalánosabb törvénye: ebben a félévben fele annyi dolgom van, mint az előzőben és mégis elbasztam annyira az időm, hogy ez már nem számít. No problem, valahogy megoldom. Ha meg már minden kötél szakad, akkor blogot írok. Nem tudom miért nem jön mostanában az öhm "ihlet". Az a baj, hogy amikor még rendszeresen írtam, akkor olyan elképesztő olvasótáborra tettem szert, hogy ez egy kissé fusztrál, mert nem akarok olyat írni, amivel megbántok másokat. Ez a helyzet.

Meg az, hogy igazából olyan dolgok történnek velem, amik nem érdekesek. Félek, hogy 20,5 évesen leül az életem... ciki, nem?

Úgyhogy most kicsit visszatérek a régi kerékvágásba és éjjel, álmosan, a holnapi parákat a blogírásba fojtva itt vagyok. Szeretek éjszaka fenn lenni. Bár itt a kervárosban, amúgy is csend van. Amíg a "nagyvárosban" laktam különösen szerettem látni az éjszakát. Olyan kontrasztos, hogy éjjel mennyire más. Ezért is szeretek nagyon éjjel biciklizni. Remélem, ha jön a tavasz, úgy értem, ha nem csak a naptár szerint, újra elmegyünk majd. Nem akarok neveket mondani, de szívesen bicajoznék Esztivel vagy Lilivel :D

Ójje gondolatban már nyár és szörf. Na ennyi. Véget vetek a  csapongó gondolataimnak, illetve nem írok le többet ma. Aki végigolvasta az kap ajándékot: besztlávszong és lyrics

Szép napot azoknak, akik még nem írták le a blogom. (akik meg igen, azoknak irgumburgum). Ezt a bejegyzést reggel kellett volna írni, mert akkor még sütött a nap, most meg már csak a szivárványos klippek sugallanak tavaszi hangulatot. Én pedig nem igazán csinálok semmit se. És ez azért nagyon érdekes, mert elvégre hatodik hét lesz. Én pedig nem beadandók és jegyzetek fölött görnyedek. Magam sem értem a dolgot, de nem küzdök ellene... csak gyanús ez a nagy csend.

Annak örülök, hogy nem teljesen haszontalanul töltöm az időmet. Gitározom, újra kosarazom éééés ha minden igaz, akkor sikerült elintéznem a szakmai gyakorlatomat. Ez utóbbi abból szempontból nem éppen örömhír, hogy hat hét munkát jelent a nyárra, amiért még csak nem is fognak fizetni (ja és rohadt messze van) Tulajdonképpen aki elolvasta az előző mondatot, az lehet, hogy hülyének tart, de! Reményeim szerint, mind szakmailag, mind emberileg (heh) óriásit fogok fejlődni, valamint az önéletrajzomban is gyönyörűen fog festeni.

És a végére hagytam a legjobbat: ha minden igaz és a dolgok jól alakulnak, akkor április végén megint megyek snowboardozni. Juppi. Mit jelent ez? Azt, hogy momentán a pénzkuporgatás nem túl lélekemelő tevékenységét folytatom. De mekkora lesz máááár??!! Egy hónapra a snowboardozásra már lehet, hogy szörfözni fogok .Yeahhh. :)

Most pedig megyek sütögetni, mert egy kis grillparti lesz itt, bár úgy tűnik elmossa az eső. 

Elolvastam a fantasztikus könyvemet és tényleg elég jó volt. Ajánlom mindenkinek figyelmébe itt . De mivel nem csaptam fel hobbiirodalmárnak, ezért többet nem írok róla és ezzel mindenki jól is járt. A poszt velejét az fogja képezni, hogy egy jó magyartanárhoz illően az olvasás mellé teszem le a voksom a tv ellenében. És ezt érvekkel is alátámasztom, mégpedig azzal, hogy a tv műsor minősége az utóbbi időben a hitvány és a szégyenletes közti vékony határsávon egyensúlyozik. De szinte állandóan. Nagyítóval kell keresni a jó műsorokat és még, ha találunk is ilyet az alap, hogy nem a 3 országosan és ingyé fogható csatornán akadunk rájuk és persze valami embertelen időpontban.

Amikor néha meg mégis jó filmet adnak az tuti olyan, hogy már 5 éve megvették a jogokat és legalább tizedszer adják már le. Így lehet az, hogy a Blöffre, a Kapj el, ha tudszra csak legyintek egyet. Minek nézzem meg, amikor már: 1, láttam 2, kétszer láttam 3, telecseszik reklámokkal. De nyilván ez egy ilyen folyamat, nem lehet elvárni, hogy mozicsatorna szinten működjenek, mert nem ezért vannak. Viszont azt el lehetne várni, hogy ha már ilyen felelős pozícióban vannak, hogy minden egyes tévékészülékkel rendelkező emberhez el tudnak jutni, akkor igazán emelhetnék valamivel a színvonalat.

Azok a szerncsések, akiknek van zenecsatornájuk, pedig az utóbbi időben ezt bűntetésnek élik meg, mert: a viva egy rakás szar, mindig is az volt; a magyar mtv az utóbbi időben mindent ad csak zenét nem; a vh1 meg minden nap 14 órától átadja a helyét a comedy centralnak, ami amúgy jó hogy van, de miért a vh1 helyén??

És amikor ilyen vészterhes időket élünk, akkor a délelőtti műsorsáv már egyenesen az apokalipszis erejével sújt le a szerencsés otthon ülő emberre, bár ezek után lehet inkább elmegy dolgozni. Mert ilyenkor még szar műsorok sincsenek, hanem minden dolgok legrosszabja a teleshop támad. Vááá "Figyelj Hilde, ezzel a SuperKnife3000-el úgy vágom fel a mirelit disznót, mint forró kés a vajat! - Sztív ezt egyszerűen nem hiszem el! - Pedig hidd csak el Hilde! Sőt ez nem minden! Ha most telefonál még egy orrszőr kiszedőt is adunk ajándékba!" Anyááááááááááááádddd! Ezzel bűntetik a szerencsétlen egyetemistát, akinek valamivel el kell ütnie a vizsgákra szánt tanulási időt, de hát ez lehetetlen vállakozásnak tűnik. Valószínűleg ennek köszönhető az eddigi legjobb vizsgaidőszakom, tehát még hálásnak is kéne lennem, csakhogy az volna a korrekt, hogy a vizsgaidőszak végeztével újra normális műsorok menjenek. De nem. (micsoda mondat :D) Így hát tegnap miután ismét megkíséreltem a lehetetlent, hogy tévézzek egy kicsit reggel, egyszer csak azon kaptam magam, hogy amit nézek az a ... hát őő izé kínos ezt bevallanom, az a műsor, ami a viasaton reggel 10-től megy... ááá :D Ekkor döntöttem el, hogy inkább visszamegyek a könyvemhez, ami nagyon jó volt.

Rájöttem, hogy szeretek olvasni, csak valahogy nem találom hozzá az alkalmat. Mármint nem szeretek úgy olvasni, hogy most van 10 percem és gyorsan olvasok egy fél fejezetet. Meg ilyen lelki nyugalomra van hozzá szükségem és ezért sem vagyok ilyen villamoson/héven/buszon olvasó ember. De ezt nem bánom, mert nem azét olvasok, hogy utána dicsekedjek (mint most :D), hanem azért, mert nekem az jó. És ha csak 2-3 havonta olvasok el egy könyvet (nem számítva a tankönyveket), akkor ez van. Olyankor viszont nagyon tudom élvezni a könyvet és senki ne szóljon hozzám. Szóval, hogy mégis legyen egy kis könyvajánló, aki szereti a krimit, meg az ilyen kicsit időben kavarodó szálakat, annak mindenképpen ajánlóm Jo Nesbo Vörösbegy című könyvét.

Apáááááám! Mekkora volt a snowboardozás. Kicsit nehezen gépelek a bal kezemmel, de hát ennyi áldozatot vállalni kell.

December 30-án reggel útnak indultunk Niederalpl felé és miután egy elegáns mozdulattal a "stau" hátsó végénél letértünk az autópályáról (valahogy úgy, ahogy Roy Jones elhajol egy ütés elől, de nem most, hanem fénykorában :D ) 1 óra körül meg is érkeztünk. Az első szembetűnő dolog az volt, hogy milyen sok a hó. Valójában számomra teljesen új élmény volt, hogy egy hely tiszta hó és nem próbálja el takarítani senki. Hamar becuccoltunk és átöltöztünk és már indultunk is a pályára. Mivel egy viszonylag kicsi helyen voltunk, így gyorsan eldőlt, hogy a 4 pálya (valójában 5) közül, nem a 3 nagyon meredeket fogom választani. Minden féle havas tapasztalat híján, nekem még ez is kicsit túl meredek volt... De egy laza háromnegyed óra alatt sikerült leérni (legurulni) rajta. Tulajdonképpen eléggé összetörtem magam (nagyon csúnyán megrándult a könyököm), de a lelkesedésem töretlen volt és kedvesem végtelen türelmének és meglehetősen jó sítudásának köszönhetően sikerült felmennünk a csákányos felvonón és nekivágtam még egy körnek. Nem mondanám, hogy túlzottan nagyot fejlődtem volna, de kezdtem érezni, hogy mi történik velem a lapon és mondjuk már egy tized másodperccel az esés előtt éreztem, hogy taknyolni fogok :D

Második nap megérkezett a pályára Lajos, az egyedüli ember a társaságban aki snowboardozott. Délelőtt ugyanaz volt, mint előző nap, bár már ügyesedtem állítólag (ezt a társaság időnként mellettem elhasító tagjai állították). Délután pedig Lajos elmagyarázott egy pár dolgot, hogy hogyan kéne ezt a sportot csinálni. Hasznosakat mondott és én a lankás részeken már egész jól éreztem magam. Sajnos nap végére elfogyott az erő, meg a lendület, meg a felvonó alólam... így kénytelen voltam felgyalogolni, ami mondhatom a leglehangolóbb élmény volt egész ott létem alatt. De közben legalább "átgondoltam az életem".

Este szilveszter, ahol szégyen és gyalázat, de olyan szinten fáradtak voltunk, hogy fél 11-kor lefeküdtünk aludni és éjfél előtt ébredtünk, hogy még gyorsan lássuk és összecsináljuk magunkat a beragadó tüzijátékoktól... Utána meg buli 3-ig. Nagyon jóóóó volt :) Vicces volt, mert a társaság leginkább fiatal kisgyerekes párokból állt és hát az általam látogatott buliknak nem ez a sztenderd összetétele... Viszont a közös sportolás miatt kialakult egy olyan jó kis légkör, hogy egyálalán nem éreztem idegennek magam, bár épphogy csak megismertem őket.

Harmadik napra szerváltak nekem egy helyi arcot, aki állítólag snowboard-oktató és egy pár órás síbérlet használatért oktatást ígért. Hát ez érdekesen festett, mert a gyerek le se szart kb, de sokszor elmondta, hogy nagyon ügyes vagyok, meg  mondott egy hasznos mondatot. De az nagyon hasznos volt. Tényleg! És a harmadik nap végén már felmentem egy másik pályára is, ahonnan nagy óvatosan sikerült lejönnöm :) Innentől pedig nem volt megállás a negyedik naptól fantasztikusan élveztem a dolgot, valahogy ráéreztem a dolog ízére, persze nyilván csak a kereteim közt, szóval nem kell szaltókra meg ilyenekre gondolni, de egy piros pályán már le tudtam jönni úgy, hogy élveztem a csúszást a feketéről meg úgy, hogy "ezt is megúsztam esés nélkül":)

Kicsit sajnálom, hogy csak öt nap volt, de hát van itt valami vizsgaidőszak, meg hát az anyagi lehetőségeim sem végtelenek (bár nagyon sok segítséget kaptam). Viszont az is igaz, hogy már mindenem fájt és azt hiszem sokkal bevállalósabban mennék mondjuk 2 hét múlva, amikorra remélem már nem fog fájni semmim (ez így kicsit kusza, de érthető, ugye?) De így, hogy kb 20 féle "izom/izület-gélt" kentem magamra minden reggel, már nem voltam olyan bátor.

Pár dolog amit megtanultam: csuklóprotektor nélkül tuti eltörik a kezem, legközelebb viszek: fáslit, "izom/izület-gélt", fenékvédőt; azt mondták, hogy a harmadik napra már nagyon élvezni fogom: ez így igaz (én mindennap élveztem, de valóban a harmadik-negyedik napon van az áttörés, bár ezt a második napom nem hittem el...); a csákányos felvonó nem jó dolog :)

Nagyon jól éreztem magam életem egyik legjobb döntése volt, hogy elmentem.

Boldog új évet!

Mivel már két napja elmúlt a karácsony, ezért lassan képes leszek újra megmozdulni. Muszáj lesz, mert kedden reggel indulok snowboardozni. Ez így rettenetesen menőn hangzik, de valójában életemben először megyek bármiféle téli, havas dolgot űzni. Szóval nagy izgalmak meg ilyenek. Holnap ennek megfelelően elég nagyot kell pörögni, mert biztosítást kell kötni, el kell hozni a cuccomat a kölcsönzőből, össze kell pakolni a gönceimet és még meg kell csinálnom + eszembe kell jutnia annak, amit ide azért nem írtam le, mert épp nem jut eszembe.

Kissé szomorúan hagyom itt a teli hűtőt, amibe távollétem alatt valószínűleg újabb finomságok fognak kerülni (tatár beafstek... hmm). De hát valamit valamiért. Abban bízom, hogy igaza lesz a haverjaimnak és jól fogom magam érezni (állítólag már a 3. napon élvezni fogom a dolgot)

Szóval most el fogok távozni egy pár napra, mindenki drukkoljon, hogy törjem össze magam.  

Örömteli esemény, hogy 4-est kaptam az irányítástechnika vizsgámra. Ez egyrészt jó, mert 5 kredit => pénz, másrészt jó, mert jó kedvem lett tőle. Ennek örömén levágtam a hajam meg a szakállam :D szóval már a felületes szemlélő nem is mondaná meg egyből, hogy műegyetemista vagyok...

Az egyetlen hátulütője a vizsgának, hogy semmi időm nem volt karácsonyi ajándékok után rohangálni és nem csak nem rohangáltam, de nem is gondolkodtam azon, hogy miket vegyek. Valahogy nem jött rám a karácsonyi hangulat és emiatt a vásárlás is kicsit nehezebb. Amúgy is olyan vagyok a bevásárlóközpontokban, mint a partra vetett hal, de most meg aztán tényleg teljesen bénán kóvájogtam el több mint két órát. Tulajdonképpen lehet, hogy ezalatt ötször elmentem az ideális ajándék mellett, de azt hiszem ahhoz, hogy észrevegyem legalább egy feliratnak kellett volna rajta lennie: "héé nagaszan! ezt vedd meg karácsonyra!". Ilyennel nem találkoztam, úgyhogy nem vettem semmit. De aztán este anyukámmal konzultáltam és kisegített néhány igencsak hasznos ötlettel, szóval nincs minden veszve. Amúgy meg gyúrok egy nagyon szép karácsonyi akkord szólót gitáron (csendes éj, de milyen karaj :) szóval majd mindenkit jól meg fogok lepni vele

Jó éjt

Azért néha kicsit irigykedem azokra, akik nem gépészek. Persze nekem ott van az egész éves sovinizmus, hogy "hát azért mégiscsak a gépészmérnökség az igazi tudomány"... De mégis. Persze nem véletlenül vagyok ott ahol. Én választottam, szeretem. De azért néha jó lehet csak úgy könnyedén, kötetlenül. Hogy nem azt veszem észre, hogy szeptember közepén letettem egy könyvet: majd elolvasom, ha lesz időm. És ma (december 18) eszembe jutott, hogy milyen jó lenne elolvasni. Ha találkozom valakivel, akivel már régen nem (mint ma reggel), akkor bizony nem nagyon tudok nagy sztorikat villantani, hogy velem ez meg az történt. Persze valójában sok minden történik. Történik most is, pl írom a blogomat, amit senki nem olvas el. De nem zavar ez engem. Viszont tényleg megéri ennyire teperni?

Van egy viszonylag nagyobb társaság a szakomon, akikkel közel hasonló képességekkel és  hasonló gondolkodással rendelkezünk. Jó hatással vagyunk egymásra olyan értelemben, hogy egymást húzzuk fel. Egyfajta ösztönző légkör alakult ki és még jó arcok is. És így azért jóval könnyebb előrehaladni. És bár senki nem mondja azért magunkban mindannyian elkönyveljük az összes többi szaktársat, hogy "ő nagyon okos", "ő kicsit szét van csúszva", "ő lemaradt ebből", "ő meg összeszedhetné már magát". És bár mindenkivel nagyon jól el lehet beszélgetni, azért ott lesz a végén, hogy "én azért mekkora király vagyok". És tényleg az vagyok?

Milyen alapon nézem le azt, aki csak félgőzzel tolja az egyetemet, a fennmaradó idejét meg mondjuk arra fordítja, hogy színesítse saját magát. Van nekem ehhez jogom? Mert nyilván, amikor én minden erőmmel vagy legalábbis elég sokkal azon vagyok, hogy elérjem az általam kitűzött célokat (ami "ajánlott tanulmányi rend" néven is ismert), akkor teljesen felháborító, hogy valaki ezt leszarja. Azt mondja: "én élem az életem aztán ami az egyetemből belefér az belefér, ami nem az meg nem". Ez egyszerűen felháborító. De miért is? Azért mert úgy van rendjén, hogy az ember időben elkezdi és időben befejezi az egyetemet, hogy aztán időben elkezdhessen dolgozni, hogy aztán időben legyen elég egzisztenciája a családalapításhoz és aztán időben rádöbbenjen, hogy "mikor lettem ennyi idős"?

Azt hiszem, hogy a gimnázium utolsó évei azért vannak még mindig ilyen élénken bennem és azért nem vettem észre, hogy húsz és fél éves vagyok, mert egyszerűen nem volt időm arra, hogy az elmúlt két és fél évet megéljem. Vagy legalábbis nem olyan szinten, mint az azt megelőző kettőt. Szerintem ez az oka annak, hogy mindenkinek a gimis képei vannak kinn iwiw-en, a gimis barátokkal. Nem azért, mert az egy olyan jó hely volt. Hanem, mert ha felhívtak, hogy gyere, akkor mindenki ment és nem az jött, hogy holnap zh, meg beadandó, meg labor, meg mittudomén. Persze nagy túlzásokat írok. Látom én is. Érzések csak ezek.

De valahogy néha olyan parttalan az egész. Egymás után jönnek a megmérettetések, amiken meg kell felelni és eközben valami elvész. Talán én. Talán csak valami apróság. És ezért kénytelen vagyok egész évben soviniszta lenni, hogy mégiscsak a gépészmérnökség az igazi tudomány. Mert ha már ennyit beáldozok, akkor legalább én higgyem el (legalább egy kicsit), hogy ennél feljebb már nincsen. Legalább ennyi legyen meg. Kicsit jó lenne már lazítani. Ja de nem lehet, mert van valami amire tanulnom kell. Húú már ennyi az idő? Na ezt is jól elszúrtam. Mondom én hogy tanulni kell, de miért is...?

Szomorú vagyok... igazából én nem is akartam állatot ide a házhoz... Aztán egyszer jövök haza és kapok egy sms-t, hogy vigyázzak a konyhában, mert ott van a cica. Na szép, gondoltam. De persze nekem is csak addig volt nagy a szám, ameddig engem is le nem vett a lábamról. Nem azzal, hogy milyen szépen dorombol (na jó azzal is), meg milyen szép a szőre, hanem egyszerűen az érzéssel, hogy van itt egy élőlény, aki rám (ránk) van utalva. És számít a szeretetünkre, meg a gondoskodásra. Számított.

Nem tudom mit írjak még, szomorú vagyok. Pénteken elütötte egy autó.

RIP

Miután az egész hétvégét házi feladatokkal töltöttem, ezért túl nagy izgalmakról nem tudok beszámolni, viszont ennek keretén belül visszaolvasgattam a blogom. (Írásokra vadásztam amit majd az internet programozás házimban fel tudok használni) Rájöttem, hogy mostanában azért nem írok ide, mert jól vagyok. De legalábbis nincsenek bennem akkora feszültségek, mint voltak. És ez jó. A blognak nem jó, de ez van. Arra is rájöttem, hogy sokáig nem akartam írni arról, hogy boldog vagyok, nehogy valakit megbántsak ezzel. És bár ezentúl sem tervezek olyan bejegyzéseket írni, hogy "húú de cukimuki kis életem van", azért megpróbálok közlékenyebb lenni, hogy ne csak akkor fusson a blog, amikor mélyponton vagyok.

Hát tegnap moziban voltam...

Az a legtisztább, ha már most megmondom, hogy spoilerezni fogok, tehát aki azt szeretné, hogy az újdonság erejével csapjon le rá a sztori, az ne olvassa el ezt a bejegyzést.

James Bond... jön, lát, győz és közben mindenkit megdug. Ollálá. Persze nyilván minden kis- és nagyfiú odavan, mert mindezt vagyont érő öltözetben, két vagyont  érő autóban és alapvetően baromi menőn teszi. Nem állítom, hogy mindenki szuperkém akar lenni, de azért egy nyugisabb napjára mindenképpen beneveznék. És ez így is van rendjén.

Az első Bond film, amit láttam óriási csalódás volt, mert egyszerűen egy gagyi mesének tartottam. Ridley Scott rendezésében már az 5. percben meghalt volna a fazon. Ennyi. Aztán rájöttem, hogy itt pont erről van szó: ez egy mese és így is kell hozzáállni. Mindehez még az is hozzájön, hogy az utolsó Pierce Brosnanes és az első Daniel Craiges film szerintem elég jó is lett, szóval úgy döntöttem a Quantum csendjét elmegyek és megnézem. Hiba volt.

Nem részletezném nagyon a dolgot. Olyan se füle se farka az egész. Nem értem, hogy a főganaj, aki akkora menő srác, hogy a hiperszupertitkosszolgálat emberei között is vannak beépített arcai, az mi a jóéletért Bolíviában akarja átvenni az uralmat?? Nem értem, hogy ha valaki úgy keveri a kártyát, hogy minden titkosszolgálat csak lohol utána, az mit akar Boliíviában. Egy James Bond filmben az a minimum, hogy a világ elfoglalása a főganaj célja, nem? Erre Bolívia... De most komolyan! A következő Bond filmben szerintem Kazincbarcikát kéne elfoglalni. Több mint zseniális volna.

Ehhez még rakjunk hozzá egy kis kamera rángatást, meg követhetetlen akciójelenteket és bumm kész a Bond film.

Na ennyi.

Most fejeztem be a házi feladatom megírását. De jó volt... Á valamiért úgy érzem, hogy szétcsúszok, de nem értem miért. Ezt is már rég meg kellett volna írni. Nem az utolsó nap hajnalában foglalkozni vele. De semmire nincs időm, most már hetek óta. Nem tudom mi lesz így... Első körben alszom egyet.

jó éjszakát

Még szeptember közepén kitaláltam, hogy apukám régi bicaját elhozom nagyanyámtól és azzal fogok legurulgatni a hévhez. Úgyhogy ki is mentünk érte ilyen tipikus csípős őszi időben, a nap már elbújt, vagy elő se jött, a szél fújdogált én meg csak egy vékony pulóverben ügyködtem. És valahogy megrohantak az emlékek. De sokszor volt ilyen anno, hogy nemszép időben, ott vagyunk és apuval dolgozunk kinn. Persze ilyenkor mindig apu dolgozott én meg csak ugráltam körülötte és nagyon akartam segíteni, ő meg adott valami feladatot és én boldog voltam. Aztán persze végül azt is csak úgy tudtam megcsinálni, ha segített, de ez se őt se engem nem zavart. És a végére mindig átfagytunk (vagy csak én? az apák sose fáznak :) és bementünk és ott meleg volt, meg anyu, meg nagyanyám, meg nagyapám, meg süti, meg kávészag.

Most meg aput feltartotta valami szomszédnéni, én meg egyedül raktam rendbe a bicajt, amire legutóbb még fel se tudtam ülni, most meg feljebb kellett állítani az ülést. Aztán felraktam a bicajtartót az autóra, aminek a tetejét is felérem és utána én vezetem haza, pedig akkoriban mindig zavart, hogy "sofőrjátszás" közben nem érem el a pedálokat... És megtaláltuk azt a zöld lábpumpát, amivel mindig mindent fel lehetett fújni, csak én nem voltam elég nehéz ahhoz, hogy le tudjam nyomni. Aztán apa jött és azt mondta, hogy ezt jól megcsináltam, bementünk, mert én már átfáztam. És bennt meleg volt, meg anyu, meg nagyanyám...

Mivel mostanában egy ilyen "antiközléskényszer" van rajtam, valamint levegőt venni sincs időm, ezért a blogírás nem pörög annyira, viszont ez a kis történet annyira szánalmas, hogy már nevetséges. Tehát:

Kedd reggel: korán kelek, pörgés van, 8:15-től zh-t írok úgyhogy be kell érjek. Felvertem az egész családomat, hogy most ne 7:10-kor, hanem 7-kor induljunk, mert nekem oda kell érnem... (és mivel ilyen korán reggel van és hideg, ezért felveszem a sálam, ez még később probléma forrás lesz) Békáson kisszállok a kocsiból, nincs nálam semmilyen irat... Semmibaj! Átmászok a betonkerítésen és így kierülöm a kallereket. Yess! Behévezek, villamosozok, ellenőr sehol. Aztán zh: "kollégák, kérem készítsenek elő valamilyen arcképes igazolványt" vááá :D, "hát az izé úúúúgy volt, hogy hátőőőő... nincs nálam semmi ilyen". Semmibaj! Sikerült leboltolni, hogy hétfőre beviszem és megmutatom, hogy én vagyok én.

Gondoltam elindulok korábban haza, mert négyig lettem volna, de olyankor hemzsegnek az ellenőrök. Jó is volt a megérzésem, sehol egy ellenőr. Yess! Hová is szálljak a hévre, hová is szálljak? Békáson mindig az utolsó kocsiba száll a kaller, szóval első kocsiba szállok, Pomázig úgyse ér oda... Ki szállt fel békáson az első kocsiba? Nem, nem a mikulás... Budakalászon lemenekülök a kaller elől, és mivel a hév úgyis ritkán jár, nekiállok sétálni. Szépen süt a nap, melegem lesz, kabát le, sál a kabát ujjába. Miközben átsétáltam Szentistván telepre, hopp mi ez a hang? A hév. Az utolsó 50 métert futva tettem meg és fel is ugrottam a hévre, amin ellenőr sehol. Yess! Gondoltam összerendezem a dolgaim, mert futás közben kcsit zilált lettem, ránézek a kabátra: sálam sehol. Vááá :D Gyorsan visszapörgettem magamban az eseményeket: nyilván a futás közben esett ki a kabátom ujjábból. Hát nincs mit tenni, sietek haza, ahol csak ledobom a táskám és rögtön "kocsibabe". És egy kedves járókelő feltűzte a sálam egy kerítésre. Boldogság. A nap hátralevő részében kipihentem magam :D

Szerda reggel: csak 11-től írok zh-t, melyik busszal menjek? Van egy amelyik 9:32-kor van itt, az levisz a hévhez, ami 9:40-kor indul. Ez jó lesz. Nyilván nem ez történt, mert akkor nem írnám le. Kiderült, hogy ez a busz, csak hétvégén jár, de a 20 perces utat, 10 perc alatt megtéve sem értem el a hévet. Ekkor ért a következő csapás: a legközelebbi hév 30 perc múlva jön. Vááá. Azzal már elkéstem volna, úgyhogy nekiálltam stoppolni. Persze senki nem vett fel :D. Megkérdeztem egy éppen idnuló csajt, aki miután nem vett fel, nem tudta beindítani az autóját (deus ex machina :P)... Én nagy jófejül betoltam neki, ő meg nagy jófejül azt mondta elvisz békásra, ha elmondom, hogy az hol van :D Kiderült, hogy 20 éve Németországban él és csak látogatóba jött. LOL. Szóval elvitt én meg beértem. Yess!

Szerda délután: ezek után már meg sem lepődtem, amikor valami fantasztikus fuckya-s felvonulás miatt az egytemtől több mint egy órát tartott az út a Margit-hídig. Ettől persze még majd szétrobbantam, de ez meg az én bajom :)

Azt hiszem, jó dolog, hogy szerdán végetért a hét, mert nem tudom mi lett volna  csütörtök reggel...

Háj

No igen.

...............................................................................................................................................

....................................................................................................................................................

..................................................................................................................................................

Ide most hagytam helyet ilyen magyarázkodó szövegnek, hogy miért nem írtam hű... több, mint egy hónapja. Aki olvassa a blogot, az tudja, hogy miket szoktam ilyenkor írni, szóval ezzel inkább nem fárasztok senkit.

Most épp szépen besüt a nap a szobámba, úgyhogy ezzel a nagyon olcsó átvezetéssel fogok innentől egy kicsit a nyárról beszélni. Valamikor június és augusztus között van egy időszak, amikor nincs hideg és lehet szörfözni meg ilyenek. Na az a nyár. Az idei eléggé jó volt :) Főleg az ezt megelőző után, ami simán életem legrosszabbja volt (és nem csak a blogon részletezett dolgok miatt, zárójelbezár)

Egy csomó érdekes dolog történt, amiket csak megemlítek, mert mindegyik nagyon jó volt. Szóval tessék hozzájuk gondolni egy ilyen kokakólás beachhouse reklámot, tudjátok amikor így egymás után villannak be a király dolgok :D kosártábor, punnyadás, várás.a.nőre, balaton, autózás, horvátország, szörfözés, gokartozás, éjjelbalaton:)

Na ez volt, remélem nem hagytam ki semmit. És hát az új bekezdés nem a véletlen műve. Jelentése mármár szimbolikus :D De félre ezzel a sok hülyeséggel. Elköltöztünk. Ez így leírva végülis teljesen egyszerűnek tűnik, de!... Tulajdonképpen leírhatatlan, hogy mi történik ilyenkor. És most nem csak a dobozokra gondolok. Az ember becsomagolja az egész életét. Abban a lakásban 14 évig laktunk. Akkor költöztünk oda, amikor elsős voltam és hát egyetem másodév után jöttünk el. Amikor nekiálltam bepakolni meg összeszedni a cuccaim, hát találtam egy két érdekes dolgot. Szóval volt egy jó adag nosztalgia, elvégre ott nőttem fel(?)... És mindent amit eddig csinált az ember azt szépen szétszedi/lebontja/bedobozolja és a költözés előtti nap úgy fekszik le aludni, hogy "váááá!". Azért, hogy aztán másnap egy olyan házba menjen, ahol nincs semmi, csak az átcipelt dolgok, azok is leginkább a szoba közepén egy nagy kupacban. Eléggé hazátlan érzés a költözés körüli epszilon egy hét sugarú intervallum :D És azt hiszem, leginkább ez hátráltatta a blogírást. Mert tudtam volna szerezni mobilinternetet, meg ott volt a laptopom, amég nem raktam össze a gépem.(hopp mégis arról írok, hogy miért nem írtam... majd beillesztem a pontok helyére :D

Csak annyi dolog volt (van) és nem ment a naplopás -> megnyugvás -> blogírás folyamat. Semmiképpen nem szeretném azt amit itt művelek, bármiféle irodalmi tevékenységhez hasonlítani, de azért ehhez is kell egy hangulat egy bizonyos ihletettség, hogy "van mit mondanom, el is szeretném mondani és el is tudom mondani". Na ez nem volt meg eddig. Most viszont már baromi jól állunk és minden csak egyre szebb lesz. Van dolog bőven, de most már nincs az a kényszer, hogy gyorsan kell mindent megcsinálni, mert kell a hely a lefekvéshez pl. És ez nagyon kell ám, mert így dolgozni egész más, egy ilyen megnyugtató jó érzés lesz, hogy amit csinálok az mennyire király és nem csak azért pakolom ki azt a dobozt, mert nem lehet tőle kinyitni az ajtót. Tehát mostantól szép csendben qrvára gyönyörűvé fogjuk varázsolni a házat és akkor majd levideózom ezt is... ;